Bodrog - Vízitúra

Az én férjem, bizonyára sokan tudjátok már, ilyen jövős-menős fajta. Hol hegycsúcsot mászik meg, hol barlang mélyét kutatja, hol kerékpárral tekereg, hol meg hullámokon evez. Korábban már voltam vele hegyet mászni és barlangászni, és ezekről be is számoltam a blogon. 

Ez utóbbi amolyan „nem rossz, elmegy” kategória lett nálam, a hegyek már jobban a szívemhez nőttek, főleg a ferrátás (drótköteles biztosítású) mászás tetszett. Nemrégiben pedig egy olyan hobbival ismerkedtem meg általa, ami nagyon-nagyon bejött nekem, és egész biztos vagyok, hogy többször űzni fogom a jövőben. És ez: az evezés!

Zoli már sok hazai folyón evezett, és többször mondogatta nekem, hogy egyszer majd elvisz a Tisza-tóra. Most azonban úgy alakult, hogy a Bodrogot fedeztük fel együtt, egy baráti párral egyetemben. Magának az evezésnek a gondolata izgalmasnak, sőt, kissé félelmetesnek is tűnt számomra. Főleg amikor előtte részletes útmutatást adott, mit kell csinálni vész esetén: ha megbillenünk, ha jön egy faág, ha borulunk, ha… 

Jézusom, micsoda szörnyűségek történhetnek egy ilyen kenuzás során! Az időjárás előrejelzés hallatán aztán kifejezetten negatív gondolatok uralkodtak el rajtam, mivel a négy nap közül háromra záport-zivatart ígértek. (Ebből végül összesen fél óra enyhe eső jött be). Ezzel kellőképpen kiakasztottam életem párját.

Amikor elindultunk, szerencsére már kíváncsi lelkesedéssel ültem az autóba, amivel péntek este Tokajba utaztunk. Az utazás nemcsak térben, hanem időben is távol vitt minket a jelentől, a szocreál dizájn szállásunk a kempingben ugyanis olybá tűnt, mintha a 80-as évekbe repültünk volna vissza egy időgéppel. Tisztára retro fíling!

Másnap reggel olyan hangulatra ébredtünk, mint „egy Duna-(akarom mondani Bodrog-)parti csónakházban”. Rögtön érezhető volt, hogy ezek az evezősök (a barlangászokoz vagy a hegymászókhoz hasonlóan) egy külön kaszt. Kicsit fura csodabogarak, de azért szimpatikusak.

Egy korunkbéli férfi jött értünk egy trailer-rel, amire felpakoltuk a két darab kenut meg a holminkat. A hátizsákokat nagy kukazsákokba csomagoltuk, a személyes holmikat és az élelmet műanyag dobozokba téve tettük vízhatlanná. Ugyan kaptunk mentő-mellényt, de utólag bevallom, hogy egyetlen pillanatra se volt rajtam, három, nálam jóval tapasztaltabb útitársamon pláne nem.

A terepjáró a Sátoraljaújhely melletti Felsőberekibe vitt minket, ott történt életem első kenus vízre-szállása. Nem is volt olyan borzalmas, mint amilyennek elképzeltem! Én ültem elöl (a kenu motorja, háhá), Zoli hátul kormányozott és valójában az ő ereje vitt minket nagyrészt. Az evezési technikát persze el kellett sajátítanom, eleinte nagyon bénáztam, csomószor bevágtam az ujjamat a kenu szélébe, azt se tudtam hogyan húzzam meg fordítsam a lapátot…

Zoli azt mondta, nekem nem is kell igazából semmit tennem, ő majd evez, én csak pihenjek, és élvezzem a vízi utazást. Ezt persze néha meg is tettem, eleinte többször, később egyre kevesebbszer. Az első két napon egyszer-egyszer el is aludtam a hajóban fekve… De igencsak furdalt volna a lelkiismeret, hogy én ott heverészek reggeltől estig, a férjem meg helyettem is melózik. Szóval szép lassan belejöttem, és a végére már egész profin ment minden.

Eleinte 20 húzásonként váltottam kezet, aztán 30, később már 40, hogy egyenletes legyen a terhelés. Így aztán a nap végére mindkét karomban egyformán brutális volt az izomláz. Olyan izmaimat is éreztem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Az evezés megmozgatja a teljes kart, vállat, hátat, és még a mellizmot is.

Két dolog volt nagyon kényelmetlen, hogy a hosszú úton teljesen szétültem a fenekemet. Pedig raktam alá hol törülközőt, hol polár-pulcsit, mégis szétnyomta. A lábam is eléggé elnyomorodott: néha kinyújtottam, néha behúztam, máskor felváltva egyik volt kinyújtva, a másik behúzva, de a végére úgy érzetem, sehogy se jó mindenképp elmacskásodik.

A Bodrog hazánk egyik leglassabb folyója, 1 km-en fél centi a lejtése (összehasonlításképpen pl. a Hernádon ugyanez fél méter!). Előnye, hogy nem erős a sodrása, tehát csekély a borulásveszély, nem igényel túl nehéz technikát, nincsenek benne sebes kanyarok meg zúgók, és viszonylag kevés a kidőlt fa. Ami volt, az alatt mindig áteveztünk, mert hogy ez mekkora poén. 

A másik kaland Zoli szerint, ha beevezünk a folyóba ömlő kisebb patakok, vízfolyások torkolatába. Ahol aztán némely esetben elakadtunk, alig tudtunk visszafordulni, vagy átkúsztunk alacsony hidak alatt. Ehhez a művelethez persze hanyatt kellett feküdnünk a kenuban. A lassú sodrás hátránya viszont, hogy mivel a folyó csigatempóban viszi a hajót, nekünk jobban oda kell tenni az erőnket, ha előre akarunk jutni.

Az első pihenőnk Sárospatakon volt, pont a várral szemben, itt tízóraiztunk. 

Másodjára Bodrogolasziban álltunk meg, ahol Juliék hajója majdnem elúszott, mert elfelejtették kikötni. 

Olaszliszka előtt kötöttünk ki estére, egy horgásztanyán vertük fel sátrainkat. Az első napi távunk 30 km volt.

Második nap volt a már említett komorabb reggel, és szemerkélő eső. Erre a napra csak 20 km volt beütemezve, igen korán el is tudtunk indulni, és csak egyszer álltunk meg pihenni Bodrogszeginél, így már ebédidőre vissza is értünk Tokajba.

Itt egy halászcsárdában ettünk, ahonnan kilátás nyílt a Bodrogra. A többiek halászlevet ettek, én pedig Mikiegér rántott sajtos gyerekmenüjét. A kajálást amúgy abszolút nomádra fogtuk, gyakorlatilag végig hideget ettünk, szendvicseket, rágcsákat. Ilyen túrán nem is jó nagyon sokat enni, egy kis mogyoró vagy müzliszelet épp elég energiát ad. Viszont a meleg miatt sok folyadékot kellett fogyasztanunk.

Tokaj belvárosát a hosszú hétvégére egy zenei fesztivál miatt félig lezárták, de azért a helytörténeti múzeumba sikerült eljutnunk, ahol legjobban a padláson lévő népművészeti gyűjtemény tetszett.

Megkóstoltuk a város híres fagyiját, majd fellépcsőztünk a hegy oldalába, ahonnan ráláttunk a Bodrog és a Tisza torkolatára. 

Utána a hídról is megnéztük, hogyan ömlik a „barna” Bodrog a „szőke” Tiszába.

Talán a legizgalmasabb nap a harmadik volt, amikor Bodrog-zugban kalandoztunk. Ez egy lápos vidék a Bodrog és Tisza közötti területen, ahol sokkal szűkebb a „folyó”, ami szinte állóvíz, és sokkal gazdagabb itt a növény- és állatvilág.

Direkt nagyon korán indultunk, amikor az előző éjszaka bulizó kempingezők még csak egyik oldalukról a másikra fordultak, mert ekkor még érintetlen volt a rejtőzködő vízi világ. Csendesen hasították az evezők a vizet.

Rengeteg csodaszép növényt és állatot láttunk! A parton könnyező fűzfák álltak, valamint nyárfák, amikről a szél a sok fehér pihét a víz felszínére fújta (néhány helyen hófehér volt az egész Bodrog). Sok vízinövényt megcsodáltunk: sulyom, nád, gyékény, és a fura nevű kákony. Ez néha teljesen belepte a vízfelszínt. Megmondom őszintén, én az első ilyen láttán egyből visszafordultam volna, annyira képtelenségnek tűnt rajtuk átevickélni. 

Persze sikerült, és utána még egy csomón áthajtottunk. A lényeg a kezdeti begyorsításban, és kettőnk összehangolt mozdulataiban volt. Néha nem volt elég a lendület, és fennakadtunk; ilyenkor testünk előre-hátra mozgatásával, és az evezők kitámasztásával tudtuk kimozdítani magunkat a látszólagos patthelyzetből.

Állatból is sokfélét fedeztünk fel, főleg persze madarakat. Szürke- és törpegém, fehér és fekete gólya (itt a falvakban is szinte minden második villanypóznán ott voltak a gólyafészkek), kócsag, jégmadár, örvös galamb voltak a legjellemzőbbek. Egyik helyen őzike gázolt a vízben, és sajnos állat-tetemeket is láttunk: szétázott szarvast, felfújódott őzet, meg néhány döglött halat is. Molnárkák cikáztak ide-oda a víz felszínén.

Egy állatot tudtam volna feledni: a szúnyogot. Április végén állítólag még soha nem láttak itt szúnyogot, a nyárias idő miatt viszont nekünk volt „szerencsénk” bőven a velük való találkozáshoz. Ezernyi dongott körül minket, főleg az árnyékosabb folyópartokon, illetve az esti órákban. Rengeteg csípés éktelenkedett rajtunk a végére!

A nap tűzött ezerrel, úgyhogy jól lebarnultunk (az érzékenyebb bőrűek lepirultak), a fejemet kendő védte, a szememet napszemüveg. Annyira meleg volt, hogy először trikóban-shortban, később már bikiniben eveztem.

Két gázlónál álltunk meg pihenni, napozgatni. Bele is mentünk a vízbe, kábé lábszárközépig, ami nem volt jéghideg, de azért annyira meleg sem, hogy kedvünk lett volna belefeküdni.

Aztán egy kilátót céloztunk meg. A kenukból egyből a létrára tudtunk lépni, majd onnan fel a lépcsőkön a tetejére. 

Szépséges kilátás nyílt a tájra, azaz a zegzugosan kanyargó „folyóra”, a lápra, és a távoli Tokaji-hegyre egyaránt.

Zalkodnál ért véget a Bodrog-közi kenutúra, ahol egy nagyon jó fej pasival ismerkedtünk meg. Eredetileg csak kávét vettek tőle a barátaink, aztán kiderült, hogy van egy vendégháza, lovagol, gravíroz, ráadásul szabadidejében vőfély is. Sokat sztorizott, mi meg rengeteget röhögtünk!

Jó volt a kettesben, illetve négyesben töltött időszakok aránya is. Néha Juliék előre húztak (mögöttük már sok év kenuzás állt), aztán később bevártak minket. Máskor viszont a két hajó egymás mellett haladt, hogy közben beszélgessünk, például politikáról, történelemről, vagy énekeljünk, mondjuk részleteket az „István, a király”-ból vagy orosz (!!!) népdalokat. Olyan is volt, hogy az evezőkkel összekötöttük a csónakokat, és csendesen ringatózva falatoztunk, pihentünk, traccsoltunk.

Más ember nem is nagyon hiányzott, velük épp elég volt Tokajban meg később Sárospatakon találkozni. A legzavaróbb a hosszú hétvége miatti tumultus volt. Amikor például második nap leértünk Tokajba, egy végeláthatatlannak tűnő gyereksor készült a vízre szállni. Inkább nem vártuk be őket a stégnél, kikötöttünk kicsit odébb a sárban, ágak közt, és onnan húzták partra a fiúk a kenukat.

Harmadik napon nagyon jól tettük, hogy kora reggel indultunk útnak, így a nap feléig gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk. Csak a madárdal meg a falevelek susogása hallatszott, emberi hang nem. Na de ami ezután következett! Zalkodról visszafelé jöttek velünk szembe a Tokajból induló vízi-túrázók. Főleg gyerekcsapatok meg családosok, akik közül sokan kegyetlenül bénán eveztek. 

Én se vagyok profi, de hogy két életerős férfiember ne tudjon áthúzni azon a kákonyon, amin Zoli meg én igen… Mások meg kormányozni voltak képtelenek, minden egyes kanyarnál belehajtottak a parti nádasba. Én nem engedném, hogy amatőrök így evezhessenek, legalább egy tapasztalt ember kellene minden egyes kenuba, hogy ne legyen ekkora a káosz.

Szuper volt, amikor visszafelé kiértünk a zugból a Bodrogra. Tudtuk, hogy pár perc, és le kell adnunk a hajókat, véget ér a vízitúránk. Belehúztunk hát, és sikerült az összes evezőst leelőznünk (Juliék kivételével, de hát ők ugye extra-profik). Ekkorra éreztem, hogy jól belejöttem a kenuzásba, harmóniában voltak a mozdulataim, elmúlt az izomláz. Csak a természet volt, a mozgás, meg Zoli és én.

Vacsora a parton szedett géva-gomba meg főtt krumpli volt. Utolsó napon Sárospatakot céloztuk meg. 

Megnéztük a kollégiumot és a Szent Erzsébet templomot (nem is tudtam, hogy ott született!), valamint megpihentünk Szent Erzsébet padján. 

A fő cél természetesen a vár volt, aminek az oldalában épp majálist tartottak, a várárokban pedig egy pávát láttunk.

Először kívülről sétáltuk körbe a várfalakat. 

Aztán a palota-szárnyban megnéztük a történeti kiállítást. 

Majd egy csoporttal együtt végigjártuk a Vörös-torony öt szintjét: a pincét, a kutat, a lovagtermet, a kápolnát és a csempés szobát.

Hazaindulás előtt még az ágyúöntő műhelybe is bekukkantottunk, és természetesen nem maradhatott el a fagyi sem.

Már megint olyan dolgot tettem, amit korábban még soha, már megint eddig ismeretlen tájakon jártam. Titeket is arra bíztatlak: lépjetek ki bátran a komfortzónátokból! Egy ilyen kaland jót tesz testnek-léleknek, ráadásul ezerrel felturbózza a párkapcsolatot!

2018. május